Úgy hallottam, hogy a Teremtő a saját képére formált minket az Univerzumban megtalálható anyagokból. Sejtjeink különböző struktúrák szerint kapcsolódnak egymáshoz, mi pedig ugyanígy lelkekhez, hegyekhez, fűhöz, fához, napsugárhoz, hiszen mindent áthat az Egy rendező elve.
Ha felülről tekintünk a kirakott puzzle-ra, egyértelműen felismerjük a darabkákból összeállt képet. Tegyük fel, hogy ez a kép nem síkban, hanem 3D-ben nyilvánul meg. Még az is lehet, hogy ez a kiterjesztett forma további síkokon más kivetüléseket, rezgéseket is tartalmaz, de ennyire ne szaladjunk előre.
Sokat gondolkoztam azon, hogy tud magától beforrni a csontunk, hogy gyógyulnak be a sebeink, mi működteti a lélegzetet, a szívverést, hogyan cirkulál a vér az ereinkben? Milyen tudata van a sejtjeinknek? Hogyan lehet a részem valami, amit nem tudatosan irányítok? Milyen ismereteim vannak önmagamról? Tudom-e irányítani a testi folyamatokat, a gondolataim, a lelkem rezgését?
Elkezdtem hát olvasni, tanulni, felfedezni, megérteni. Elképesztő tudás van a világban, és minden elérhető a tanítvány számára. A delphoi jósda falán a felírat hirdeti, hogy gnóthi széauton, ismerd meg önmagad – és megismered a világot. Szóval, a világnak göndör haja van… Vagy egyenes. Rövid és hosszú. Hogy lehet ez? Kerestem tovább és találkoztam a hologram elmélettel, mely kifejti, hogy igenis mindenki a világ közepe, kis puzzle – mondjuk egy gömb formában. Olvastam teremtéstörténeteket, ahol például a gnosztikus keresztények szerint Isten megismerhetetlen marad, ráadásul testrészei – így a tudata is – szétszóródtak valamiféle sötétség matériában, melyeket újra össze kell gyűjtenie a Teljesség elérése érdekében. Ezek a részek bennünk, a puzzle kis darabjaiban találhatóak, valamint a galaxisokban és a létezés különböző formáiban. Ez annyiban összecseng a hindu mitológiával, hogy ott Brahmā nézi saját magát a tükörben.
Az általa teremtett világ nem objektív, hanem a gondolatok és az érzések szubjektív világa. Brahmā ezeket a világokat vágy és ragaszkodás révén hozza létre. A teremtés azért indult, mert Brahmā meg akarta tudni, kicsoda is ő. Az önmegvalósítás volt a cél, amelynek a világ volt a közege. De amikor a világ létrejött, Brahmā-t annyira elbűvölte ez a teremtés, hogy ragaszkodott hozzá, és megpróbálta irányítani. Ragaszkodása során azonban elfelejtkezett önmagáról. Lehet-e, hogy mindannyian ennek az Egynek a kivetülései vagyunk holografikus formában, elvarázsolva a saját magunk által vetített képektől? Neked vajon mi a válaszod arra, hogy ki vagy? A szellemi iskolák mit mondanak arról, hol keresd a válaszokat? Kint, vagy bent?
Rama Maharshi-t egyszer megkérdezték: – Mester, hogyan bánjunk másokkal?
– Nincsenek mások – válaszolt a mester.
A Bibliában mi áll? ” Szeresd felebarátodat, mint magadat! Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Márk evangéliuma 12:28b-31)
Szepes Mária így ír erről: ” A Te helyes értelmezését a keleti filozófia adja meg a tat tuam asi definíciójával, ami annyit jelent, hogy Te én vagyok. Tehát nem lehet mindegy nekem hogy élsz-e, halsz-e. Eszel-e, örülsz-e vagy kínlódsz. Mert te én vagyok. A te ügyed az én ügyem. A te fogságod az én fogságom. És a te szabadulásod az én szabadulásom. Nem vagy idegen. Nem háríthatlak el azzal, hogy mi közöm hozzád, van nekem is elég bajom. Mert hozzád van a legszorosabb közöm. Bajaim orvoslása a te lényedben rejlik. Szolidáris vagyok veled. Láthatatlan köldökzsinór fûz össze bennünket, amelyen át életem az életedbe szövõdik. Örök áram cirkulál közöttünk. Ha rágalmaznak, engem rágalmaznak, és ha segítlek moslékba nyomni a hátad mögött, én leszek piszkos tõle. Hogy személy szerint ki vagy Te? Akit sorsom misztériumjátékának rejtélyes dramaturgja beküld a színpadra, ahol a jelenésem folyik. Aki megjelenik a darabban. Minden egyes társszereplõ.
A tat tuam asi átélése hatalmas reflektorok kigyúlását jelenti a színhelyen, ahol a magasztos dráma lezajlik, s e fényben egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy lényegében monodráma folyik itt, amelynek minden közremûködõje én vagyok, mert te én vagyok. Monodráma folyik, mint az álmokban, ahol a tárgyak, növények, állatok, emberek mind az egokozmosz egy-egy sajátosságát fejezik ki. Csak azért jelennek meg, mert az énben szimbolizálnak valamit.
Ha az énben nem volna gyökerük, nem vetülnének ki álomszimbólummá. Így jelenik meg álmunkban az acsarkodó fekete állat, ha betegség lappang bennünk, ha veszély felé sodródunk; vizek, erdõk, mitikus szörnyek, feltámadt holtak, fajtalan, gátlástalan szatírok, tolvajok és gyilkosok, amelyek mind üzenetet közvetítenek, figyelmeztetnek, kísértenek és provokálnak bennünket. S így lépnek be életünk színhelyére, így szövõdnek sorsunkba az intrikus, az állati, a támaszra szoruló, áldozatot, elnézést, megértést követelõ, zsaroló és kibírhatatlanul bosszantó társszereplõk: szülõk, testvérek, házastársak, szerelmi partnerek, rokonok, barátok, ismerõsök, üzlettársak, kollégák, ellenfelek, alkalmazottak és feljebbvalók. Mindegyik figura lényünkben gyökerezik. Mindegyik figura énünk egy aspektusát, gyengéjét vagy erejét szimbolizálja. Minden figura egy saját egokozmoszunkban megoldandó feladatot állít. Ezért vagy Te én.”
Jelenlegi felismeréseimben ott tartok, hogy ezek a puzzle darabkák pulzálnak körülöttünk, felismerésekre tanítanak, és ha ez megtörténik, kirezegnek mellőlünk, hogy egy újabb tanításnak/felismerésnek adják át a helyüket. Ahogy fényesítjük magunkat, úgy találunk magunk körül egyre jobban passzoló kis darabkákat, barátokat, mestereket, szerelmeket, melyekhez mind fényszálakkal kapcsolódunk. Minél jobban illeszkednek hozzánk ezek a lélekrészek, minél messzebb tudjuk kiterjeszteni a tudatunk, annál jobban felismerjük, hogy valóban az Egység részei vagyunk.
Így hallottam, így tapasztalom.
